Az állatkísérletek egész korszakunk szégyenfoltja

Rövid információ

Dr. med. Mag. theol. Ryke Geerd Hamer

Az ember végtelenül vágyik arra, hogy megértse az állatok nyelvét. Az ókorból a hettiták, az indiaiak és a görögök vallásából tudjuk, hogy ők nagyon szoros kapcsolatban voltak az állatokkal, például úgy bántak a lovaikkal, mint a barátaikkal. 

Ebben akkor történt egy nagy változás, amikor a zsidóság és sarjai, a kereszténység és az iszlám megvetették lábukat. Lenézték az állatokat és ettől kezdve már nem tudtak velük kommunikálni. Az összes állat (és növény) pusztán kihasználható és eladható kereskedelmi cikket jelentett számukra. Az emberek eközben eldurvultak és elszegényedtek. Az emberek és az állatok közti párbeszéd teljesen megszakadt.

Kérdőre vonták nemcsak az állatok lelkének, de még a beszédkészségük, a nyelvük létezését is. Pedig minden kutyabarát tudja, hogy például a kutya az egész testével beszél, amit hasonszőrű társa meg is ért. Beszél a farkával, melyet tud csóválni, felállítani vagy maga alá húzni, beszél a szőrével, melyet fel tud borzolni, beszél a gesztikulálással, a szemével és amikor vicsorít vagy hátracsapja a füleit, valamint kifejezőek a rituális mozdulatai, mint például amikor a megadja magát és lefekszik az erősebbik társa elé és harapásra kínálja fel neki a torkát. Természetesen a „beszéd” eme részét nem halljuk, de a kutya ezek által kommunikál.

És minden állat így teszi ezt egymással, attól függ, melyik fajhoz tartozik. Azért, mert más nyelven beszélnek, attól még nem butábbak, mint mi, csak mások. „Áá”, mondják az állatgyűlölők, „Az állatok nem is éreznek fájdalmat, csak ösztönből kiabálnak, mindez csak reflex.” De a hangtalan kínzásnál – az állatkísérleteknél – is kiáltoznak barátaink, az állatok, még a halak is.

A karcinogének (rákkeltő hatású szerek) elemző statisztikák előírás szerint mind állatkísérletek elvégzésén alapuló számítások szerint készülnek. Mindeközben kételkednek a kísérleti állatok lelkének és intelligenciájának létezésében. Valójában azonban embernél és emlősnél a lélek ún. biológiai konfliktusai jelentik a belépőt a „betegségek” kialakulásához. 

Egy évekkel ezelőtti nagy kísérlet során aranyhörcsögök ezreire életük végéig cigarettafüstöt fújtak, míg a kontrollcsoport hörcsögeire nem. Megállapították, hogy egyiknél sem alakult ki sem ún. hörgőlaphám-karcinóma (hörgőlaphámrák), sem pedig tüdőalveolus-karcinóma (tüdő kehelysejtjeinek sejtszaporulata), sőt végül arra az eredményre jutottak, hogy a cigarettafüstben lévő aranyhörcsögök egyértelműen tovább élnek, mint a nem füstben élő hörcsögtársaik.

Ezt az eredményt azonban agyonhallgatták, ill. tompították a fontosságát és valódiságát: Ha ugyanis laboregerekre fújtak cigarettafüstöt (a háziegér utódjai), akkor néhányuknál előfordult tüdőalveolusrák, melyet az ember és az emlősállat a halálfélelem konfliktusa esetén él át. Persze erre azt mondták: „Igen, akkor a dohányzás ugyan hörgőrákot nem, de tüdőrákot, azt bizony okoz.”

Azóta a dohányzás kapcsán soha nem beszélnek már „hörgőrákról” (ami valójában egy fekélyesedés), hanem mindig csak tüdőrákról. Ilyen csodálatos manipulációkra ad lehetőséget a statisztika!

A rendkívüli a dologban következő: Az állatoknak ugyanúgy van lelkük, mint az embereknek. Az aranyhörcsögöt a füst nem izgatja fel, mert a füst az ő általános életterét nem zavarja, mert a természetes élettere a föld alatt, a barlangokban van, vagyis a füstre nem fejlesztett ki magában pánikkódot.
Az egeret azonban az égett szag bizony már felizgathatja. Régen, amikor kigyulladt a tető tartószerkezete, még mielőtt bárki is észrevehette volna, az összes egér villámgyorsan kifutott a házból. Az egereknek kifinomult, füstre érzékeny szaglóérzékük és velük született pánikkódjuk van, ebből kifolyólag mindenképpen átélhetnek egy DHS-t (konfliktus-sokkot), vagyis egy alveolus-sejtszaporulattal, tüdőrákkal együtt járó „halálfélelem-konfliktus”-t.

Egy másik példa: Amerikai kutatók patkányok orrába, a patkány legérzékenyebb érzékszervébe egy éven keresztül naponta többször fertőtlenítéshez használt formaldehid oldatot (színtelen, kellemetlen, csípős szagú gáz) fröcsköltek ezerszeres koncentrációban, egy olyan szert, amelyet az állatok amúgy is nagy ívben kerülnek. A szerencsétlen, a lehető legszörnyűbb kínzásnak kitett állatok egyértelműen kaptak ettől a procedúrától egy DHS-t és kifejlesztettek egy orrnyálkahártya-rákot, mely valójában a fekélyesedés helyreállítása, a gyógyulást elősegítő sejtszaporulat. A kutatás eredménye: A formaldehidnek mérgező és rákkeltő hatása van.

Ugyanezt a hatást elérhettük volna embereken végzett kísérlettel, ha a tesztemberekre ugyanezen a módon sz..rt fröcsköltünk volna naponta éveken keresztül az orrukba, melyből természetesen azt a szigorú következtetést vonhattuk volna le, hogy a sz..rnak rákkeltő hatása van! Bizonyára még emlékeznek rá, mekkora milliárdos költségekkel járó következményekkel és formaldehid-tömeghisztériával járt ez a kísérlet. De arra senki nem jött rá, hogy a patkányoknak ez az anyag visszataszító volt, ami miatt átéltek egy orrnyálkahártya-fekélyesedéssel járó DHS-t.

Az orvostudomány felismeréseihez eddig még mindig csak statisztikai számítások alapján jutottak hozzá. Amíg a tényeket összeadják, addig a statisztika legális. De amikor a tényeket különböző sorban kellene statisztikailag okozatilag összekötve megfigyelni, úgy az már hibás.

Példa:
Tény: A Kaukázusban a pásztorok körében ritkán fordul elő rákos megbetegedés.
Tény: A Kaukázusban a pásztorok sok juhsajtot esznek.
Statisztikai következtetés: A juhsajtnak antikarcinogén hatása van, megakadályozza a rákot (a Heidelberg/Mannheim Egyetem Rákmegelőző Ordináriusi Hivatalának tudományos munkája alapján).

Természetesen a Germán Gyógytudomány szemszögéből még nem készültek statisztikák. Itt egészen más magyarázatokra nyílna lehetőség, melyeket ráadásul pengeélesen be lehetne bizonyítani.

Ha össze akarjuk hasonlítani az állatok és az emberek lelkét, akkor azt kell elképzelnünk, hogy a nagy agyi számítógépünkben különböző élethelyzetekre egészen különböző konfliktusok vannak bekódolva. Ha bezárunk egy embert az autóba, ő ott jól érzi magát. Ha egy sast zárnánk be oda, neki halálfélelme lenne, de az ember ugyancsak halálra rémülne, ha bezárnánk őt egy sasfészekbe. 
Ugyan a halálfélelem, mint eredmény hasonlít egymásra, de mindkettő különböző élőlényeknél, teljesen különböző élethelyzetekben keletkezik. Ebből következik az, hogy minden élőlény sajátosságát és lelkivilágát figyelembe kell venni ahhoz, hogy egy lehetséges konfliktushelyzetet meg tudjunk ítélni.

Ha száz emlőrákos tacskószukánál és száz szintén emlőrákos (ember)nőnél készítünk egy CT-felvételt, egyik félnél sem találunk a diagnózis napján a tüdejükben kerek, körülírható gócot. Két hónappal később nagyon sok (ember)nőnél láthatjuk a diagnózis brutalitásának mértékétől függően ezeket a gócokat, a tüdőalveolus-sejtszaporulatot. Ezzel szemben egyetlen kutyamamánál sem találunk ilyet. Ők szerencsére nem értették meg a diagnózist és nem estek pánikba, vagyis nem kaptak másodlagos (következmény)rákot.

A másodlagos rák alatt azt értjük, hogy az embert a diagnózis (iatrogén) pánikba ejti, és eközben egy újabb biológiai konfliktus miatt elszenved egy DHS-t. Régen merő tudatlanságból ezeket a sejtszaporulatokat áttéteknek hívták. Az orvosainknak és az onkológusainknak valahogy soha nem okozott fejtörést, hogy az állatoknak kvázi soha nem lesz áttétjük, ún. metasztázisuk.

Az állat a legtöbb biológiai konfliktust még valóságosan érzékeli, mi emberek gyakran átvitt értelemben. Az állat esetében egy falatról, tényleg egy falatka táplálékról van szó, melyet nem tud lenyelni, az embereknél ezzel szemben lehet ez egy ezermárkás bankjegy vagy egy lottónyeremény is.

Az embereknél és emlősállatoknál ezek a biológiai konfliktusok elvileg hasonlóak, de fejlődéstörténeti szempontból ősi konfliktusokként kell érteni őket. Ez a magyarázat arra, hogy mi emberek kötődést érzünk a kutyához, a tehénhez, hogy tudunk velük kommunikálni és hogy őket úgyszólván embernek tartunk. Ezért éljük át ugyanazt a „veszteség-konfliktus”-t, ha meghal az embertársunk és ha elveszítjük hűséges kutyatársunkat. Ha például egy fiatal kutya beteg, úgy az (ember)nő, ha jobbkezes, akkor is egy anyára vagy gyermekre vonatkoztatott „gondoskodás-konfliktus”-t él át, ami a bal mellében jelenik meg, mintha a saját gyermekéről lenne szó. Fordítva ugyanígy érzékelik az állatok a biológiai konfliktusokat irántunk, emberek iránt, akiket partnerükként kezelnek stb.

A konfliktustartalmak megismerése után remélem, hogy végre új korszak nyílik az emberek és állatok viszonya között. Érjen végre véget az állatot tárgyként kezelő borzasztó felfogásnak, melynek csúcsa a sok ritka állatfaj kiirtása! Ez szégyen az egész emberiségre nézve. A manapság elvégzett összes állatkísérlet csupán csak állatkínzás, mert nem fogadják el, hogy az állatoknak van lelkük.   

Az újkori időkben az ún. viselkedéskutatásnak egyre nagyobb jelentősége lesz. Mindenesetre megtanuljuk mindazt a sok mindent átértelmezni, ami számunkra eddig abszolút értelmetlennek bizonyult. Okvetlenül kell majd kommunikálnunk ezen a bolygón élő teremtményekkel, az állatokkal. Viszont ha eközben ösztönökről és viselkedésről beszélünk és ha nem ismerjük el azt, hogy az állatoknak ugyanolyan lelkük van, mint nekünk, akkor csak félmunkát végzünk. Majd csak ezután fogunk tudni igazán beszélni velük.

Az ilyen kommunikációs kísérleteknek nagy hibája mindig az volt, hogy nem értettük meg az állatok nyelvét. Van azonban egy nyelv, amely az állatokkal közös: az agyunk „inter-animális biológiai nyelve”.
Elvileg a komputertomográfián (CT-felvétel) keresztül minden lóval és minden egérrel tudunk „társalogni”. Mert az agy nyelve, pontosan az inter-animális nyelv mind a félelmek és a konfliktusok elhelyezkedése, mind pedig az ember és emlősállat agyában lezajló folyamatok szemszögéből megegyeznek egymással.

Mindez gyönyörűen előre be vannak programozva az agyunkba és a mi agyunk egy közös hálózatra van kötve a velünk együtt élő teremtményekkel, állatokkal. Ugyanilyen kapcsolat köti össze az állatokat és a növényeket.
Ezeket az összefüggéseket biológiai egyensúlynak nevezzük, ami évek millióin keresztül csodálatosan fennmaradt egészen addig, amíg az ember és egyéb önhitt szerzetek meg nem érkeztek és mindezt szét nem rombolták.

Az ember tulajdonképpen az egyetlen élőlény a Földön, aki kibillent az egyensúlyból és ezt a csodálatos teremtést szétrombolta. Eszembe jut ide egy részlet Schiller egyik verséből:

„Veszélyes felébreszteni az oroszlánt,
félelmetes a tigris foga,
de a rémület legborzasztóbbika,
az az ember elvakultsága.”

Megengedhetem magamnak azt a jóslatot, hogy az állatkísérletek egyszer majd egész korszakunk szégyenfoltjai lesznek, és hogy a végtelen tudatlanságunkról fog majd tanúskodni.

Forrás: http://www.neue-medizin.de/html/tierversuche.html
Fordította: Kelemenné Dévényi Julianna